ÉLETJELENSÉG - 1. FELVONÁS

Fuldoklón megriadtam, ösztönöm súgta:

Keress gyorsan kiutat!

Szófogadó vagyok, így hát kerestem,

Más téma, hogy nem leltem.

Rajtam furcsán elterülő sötétség, meleg lágysággal átkarol.

Hol vagyok? Miért vagyok? Mikor vagyok? Ki vagyok?

Ki vagyok.

Körülöttem sötétség, s már lassan bennem is, hisz nem értek semmit,

Csak a hang súgja: „Kiutat kell lelni…”

Késlekedem.

Úszok hát a sötét, meleg semmiben,

Kezemmel fötröm „ellenfelem”,
Haladok, érzem. Mi az út vége?

Még mindig nem értem.

Hosszú forgolódás, kegyetlen csapkodás,

Végül a massza utat enged,
Lebomlik előttem, nem takarja többé fejem.

Hát kellett ez nekem?!

Hideg és fényes külvilág,

Vacogok, csukva tartom szemem,
S egyre inkább érzem,

Bizony én késlekedem.

Nagy levegőt veszek, döntök, kinyitom fél szemem,
Szétnézek már, mire való ez a sürgetett küzdelem.

Nem látok mást, csak számokat. Egymást követve peregnek.
Múlik az idő…s én még mindig késlekedem.

Oldalra nézek, egy fényes gömb mér foton csapást szűkre szorult pupillámra,
Vágyom vissza a meleg sötétbe, mely magába zárt ismeretlen időkön át.

S mintha a fény bennem is megvilágítana valamit, hirtelen életre kelek,

Beindulnak a fogaskerekek, értelmet nyerek:
A fene egye meg, én tényleg késlekedem!

Nincs mese, menni kell. Fájó búcsút veszek, s egyben nagy levegőt,

Ebből próbálok nyerni egy kis erőt…

Nem elegendőt...

Szétnézek, kalimpálok, fogódzkodót keresek, nem is hiába:

Gőzölgő kávécsésze füle akad kezem martalékába.

Megkapaszkodom benne, erősen fogom,

Míg testem a „felszínre” nem vonszolom.

Felkeltem.

Akkor most hogyan tovább?

Várom a megváltó csodát…