PESTI EST

"…s csak figyelem az éj sötétjével takart paneltömböt.
Lakókocka kocka lakókkal.
Tombol a médiavihar, villámokat szórnak az ablakok,
Villódznak a képkockák… Kockák!"

A TÓ /PILLANAT - KÉP/

Odakünn nyíló tavasz illata száll,

Egyetlen a tó, mely örök jégben áll.

Tükrét csókolom, s bámulom a fényt,

Holtan heverve e jégverem rabjaként.

ÉLETJELENSÉG - 1. FELVONÁS

Fuldoklón megriadtam, ösztönöm súgta:

Keress gyorsan kiutat!

Szófogadó vagyok, így hát kerestem,

Más téma, hogy nem leltem.

Rajtam furcsán elterülő sötétség, meleg lágysággal átkarol.

Hol vagyok? Miért vagyok? Mikor vagyok? Ki vagyok?

Ki vagyok.

Körülöttem sötétség, s már lassan bennem is, hisz nem értek semmit,

Csak a hang súgja: „Kiutat kell lelni…”

Késlekedem.

Úszok hát a sötét, meleg semmiben,

Kezemmel fötröm „ellenfelem”,
Haladok, érzem. Mi az út vége?

Még mindig nem értem.

Hosszú forgolódás, kegyetlen csapkodás,

Végül a massza utat enged,
Lebomlik előttem, nem takarja többé fejem.

Hát kellett ez nekem?!

Hideg és fényes külvilág,

Vacogok, csukva tartom szemem,
S egyre inkább érzem,

Bizony én késlekedem.

Nagy levegőt veszek, döntök, kinyitom fél szemem,
Szétnézek már, mire való ez a sürgetett küzdelem.

Nem látok mást, csak számokat. Egymást követve peregnek.
Múlik az idő…s én még mindig késlekedem.

Oldalra nézek, egy fényes gömb mér foton csapást szűkre szorult pupillámra,
Vágyom vissza a meleg sötétbe, mely magába zárt ismeretlen időkön át.

S mintha a fény bennem is megvilágítana valamit, hirtelen életre kelek,

Beindulnak a fogaskerekek, értelmet nyerek:
A fene egye meg, én tényleg késlekedem!

Nincs mese, menni kell. Fájó búcsút veszek, s egyben nagy levegőt,

Ebből próbálok nyerni egy kis erőt…

Nem elegendőt...

Szétnézek, kalimpálok, fogódzkodót keresek, nem is hiába:

Gőzölgő kávécsésze füle akad kezem martalékába.

Megkapaszkodom benne, erősen fogom,

Míg testem a „felszínre” nem vonszolom.

Felkeltem.

Akkor most hogyan tovább?

Várom a megváltó csodát…

PILLANATOK

Okostelefonok, táblagépek, kamerák milliófélesége…

Mind ott lapul a zsebünkben, azonnal előkapható állapotban, várva a megörökítendő, különleges „egyetlen pillanatra”.

Egyetlen, megismételhetetlen pillanat, melyről úgy hisszük, hogy ily módon megismételhetővé tehetjük.

Gondolj bele: otthon előveszed a tökéletes pillanatban „elsütött fegyvert”…visszakeresel a fotóra, vagy elindítod a videót és várod a hatást. Ám ezúttal a varázslat elmarad…

A csoda megismételhetetlen, mert annak a pillanatnak csakis ott és csakis akkor volt helye és varázsa. Az ilyen pillanatok pontosan attól különlegesek, hogy a maguk megismételhetetlen idejében nem csak a látásunkra, hallásunkra és egyéb érzékeinkre hatnak, hanem valami megfogalmazhatatlan ragyogással töltik meg a lelkünket.

Sokan elszalasztják ezeket az extázis szerű pillanatokat.

Miért?

Mert újraélhetővé akarják tenni az újraélhetetlen.

A semmiből váratlanul felbukkan a varázslat, az a bizonyos pillanat, és mi, emberek, mit csinálunk? Western hősöket megszégyenítő sebességgel nyúlunk a zsebünkben lapuló „hatlövetűért”, s gyakorlatilag egy képernyőn keresztül nézzük végig a szemünk előtt zajló csodát.

Így valójában egyszer sem éljük meg a pillanatot…nem hagyjuk, hogy hasson ránk, hogy magával ragadja a lelkünk...Csak a képernyőre koncentrálunk, s arra, hogy mindent gondosan megörökítsünk.

Emlékezz erre, mikor legközelebb találkozol a Pillanattal! Ne nyúlj a telefonodért, vagy a kamerádért, egyszerűen csak légy ott! Légy benne a pillanatban, engedd, hogy hasson rád, hogy betöltse a lelked, s átjárja minden sejted.

Nem lesz róla fotód, sem videód, de lesz egy fénylő érzés a lelkedben.

A lelked fotók nélkül is emlékszik…ha engeded…

MEGADOM MAGAM!

Magam adom! Megadom magam! Üvölt a Quimby, üvöltök én is, ablakom nyitva, had tudja a világ és mindenki, aki benne jár!
A felszabadulásom indulója.

Újjászülettem újra, beleszülettem az újba, újra hittem, újra hiszek, újra reméltem, újra remélek, újra éreztem, újra érzek, újra éltem, újra élek!

Hellinger iskola 3. modul, 3 nap, 3 születés…új élet.

Féltem, rettegtem, nem mertem, reszkettem...DE...léptem, mentem, mertem, megszülettem!

Féltem, mert az elmém átvert. A régi tapasztalataim, a régi félelmeim hatalmasodtak el rajtam, s jó előre olyan „elvárásokkal” és érzésekkel öltöztették fel az előttem álló 3 napos utat, melyek valótlanok voltak, melyek múltak voltak. Az „Akkori én” megélte a maga módján az Akkori születéseket úgy, ahogy azt ott és akkor a tőle telhető legjobban meg tudta élni.

És itt van a most élménye. Nem, nem volt felhőtlen mámor…küzdés volt és tömérdek felismerés, képek árja, színek hulláma…
Megadtam magam, elengedtem magam!
Hagytam, had sodorjanak a hullámok, had ragadjanak magukkal, s vigyenek oda, ahol épp lennem kell.
Érzések, színek, képek tengerén lebegtem. Láttam, hallottam, éreztem, lélegeztem, léteztem, alámerültem és belemerültem, kerestem, találtam, találkoztam, búcsúztam, megfogtam, elengedtem…s közben megszülettem.

Mérhetetlen sok tanítás (még több nevetés), tapasztalás, felismerés, belátás.
Nem, nincs vége. Ez csak egy kezdet a sok közül.
Sok még a felfedezni való lezáratlanság, de ráléptem egy útra, ezúttal teljes lelkemből, megadva és átadva magam. 

Minden egyes lépéssel nyersz valamit…egy apró darabkáját annak a tükörnek, mely a tiszta valódat mutatja.
Minden egyes lépéssel közelebb kerülsz önmagadhoz.

Az életed Rólad szól, az életem Rólam szól…és az Élet Most van.

Az élet nem a fátyolos múlt, az élet nem a beláthatatlan jövő!
A múltat elfogadhatom, a jövőt vágyhatom…de csak a jelent élhetem. Az Élet most van, és csak az számít, ki vagyok most, mit érzek most, mi van most, mit teszek most.

Ideje, hogy éljek, hogy így éljek!

Hálás vagyok…a múltért, mely utat mutatott, a mostért, mely minden pillanatban új lehetőséget kínál. Vágyom és várom a jövőt, mely az előttem álló út, a még több felismerés, a tanulás, a fejlődés.

Azt hiszem ez a létezés.

Nehéz szavakba öntenem a szavakkal megtestesíthetetlen érzéseket, amik most átjárnak. De az elme erős, és gyakran felejtésre készteti a lelkem. Ha eltévednék, újraolvasva ezt, talán emlékeztethetem a lelkem…újra.

Hát itt vagyok én éppen most…ezt érzem, ezt hiszem, ezt élem.

Az Életed Rólad szól, az Életem rólam szól.
Magam adom, megadom magam! Átadtam magam…

http://www.youtube.com/watch?v=pzxvbwKaPIw

TISZAVIRÁG-LÉT

Két egyazon pillanat nem létező,

Szívdobbanásod sem ismétlődő.

Szenvedés, öröm, fájdalom, boldogság,

Félelem, szerelem, gát s szabadság,

Fénytelen csendben éneklő gyertyaláng,

Mosolygödörbe hulló könny-gyémánt.

Szilánkos úton ég-puha léptekkel,

A remény szárnya magasba emel.

S hol sorskövekből várat emel lelkünk,

Békét lel tiszavirágzó létünk.

Erről szól ez a blog. Villanásszerű, múló pillanatokról, melyek múlandóságuk ellenére állandó változásokkal, felejthetetlen élményekkel, érzésekkel s örök tanulságokkal töltik meg életünket. Mert ez az élet...a múló pillanatok sorozata, az örök változás homokórája.